Persze a technológia maga nem új, csak sokat finomítottak rajta: leginkább a megbízhatóság és az egyenletes teljesítmény-leadás terén. Így ma már a Polo, vagy a Punto ellenfeleként csatába szálló Renault Clio sem futkározhat feltöltő nélkül. Korábban a nagy és erős sportkocsik kelléke volt ez a teljesítményfokozó, ma már inkább a gazdaságosabb üzemeltetés és a nagyobb rugalmasság elérésében segít például egy ilyen kis kategóriás, de nem túl könnyű súlyú autónak. A Clio ugyanis, mint az utóbbi évek legtöbb Renault-ja, nem adhatta alább az 5 csillagos biztonsági minősítésnél, ez viszont a sok fejlesztő munka mellett némi többlet acélmerevítők beépítését is igényelte, ami pedig természetesen többlet súlyt is jelent.
 
Nagy gond azért nincs az autó dinamizmusával és fogyasztásával sem, (bár a városban mért 9 literes átlag nem kevés...) mert a turbó szinte észrevétlenül teszi a dolgát, egyszerűen csak nagyobbnak érezzük tőle a jármű lendületét, mint amit egy ilyen kis motortól elvárnánk.
 
A szokásos franciás hibák és erények azért részben megmaradtak: ki tudja miért, nem a vezető felé, hanem inkább a szélvédő irányába döntötték a műszerfalat és a kormányt is, ami egyébként egy kicsit túlszervózottnak is tűnt. A váltó viszont meglepően jó – az előzményekhez képest: bár könnyen jár, de legalább nem akadozik és nem zörög.

A futómű, mint az autó külseje is, kicsit talán femininnek mondható, de hát milyen legyen egy elsősorban nőknek szánt négykerekű?
 
A külső méretekhez képest valószínűtlenül tágas beltér, a hölgyvezetők itt aztán kiélhetik pakoló szenvedélyüket: egy egész családnak elegendő kisebb-nagyobb rekesz, mélyedés, odú található a kocsi szinte minden szegletében.