A világ legnagyobb közösségi oldalán a magyar felhasználók száma idén januárban elérte a 2,6 milliót. A gondolatait, szokásait, érdeklődési körét, kapcsolati hálóját a felületen nap mint nap jóhiszeműen megosztó többség valószínűleg nem is gondol arra, hogy az így nyert adatokkal akár vissza is lehet élni.

Tavaly naponta átlagosan 121 bejelentett betörés történt Magyarországon. Bár a gyanút alátámasztó célirányos statisztika tudomásom szerint még nem készült, több mint valószínű, hogy az elkövetők felkészültebb fele a célpont kiválasztása, kiismerése során a közösségi oldalakon fellelhető információkat is felhasználja. Egy jóhiszemű felhasználó nem is gondol arra, hogy rossz kezekben egy lakás belsejében készült fotó, egy karibi nyaralásról szóló élménybeszámoló, vagy egy általa tulajdonolt értékes tárgyra utaló hozzászólás a szándékoltnál több információval bír, és hozzájárulhat ahhoz, hogy célponttá váljon. Baráti körünk, előéletünk, szokásaink ismerete a csalók számára aranybánya, melyre támaszkodva pénzt csalhatnak ki segítőkész (többnyire idős) ismerőseinktől. Sőt! A közösségi médiát információink szerint az adóhatóság is használja például a vagyonosodási vizsgálat során. Mit tehetünk? Személyes adataink megadása ne legyen automatikus, előzetesen gondoljuk végig mit nyerhetünk és mit veszíthetünk? Ne tegyünk fel olyan fotót, mely (akár a háttérben kivehető elemeiben) következtetni enged vagyoni helyzetünkre. Címet, telefonszámot csak a privát felületen osszunk meg másokkal. Nyilvános fórumon ne tegyük közzé, hogy mikor megyünk el otthonról hosszabb időre üdülni!

Kis túlzással állítható, hogy ma már a munkaerő felvétellel foglalkozó szakemberek számára a közösségi média az önéletrajznál is fontosabb információ-forrásként működik. A barátai előtt az interneten évek alatt gyanútlanul kitárulkozó jelölt személyisége egy szakember számára ugyanis ilyen módon sokkal pontosabban megismerhető, mint egy százszor átrágott, tökéletesre kozmetikázott motivációs levélből. Akár egy lerészegedéssel végződő éjszakáról készült kép, egy előző munkahelyet, főnököt becsmérlő megjegyzés, egy munkaidőben feladott hozzászólás kizáró okká válhat egy állás megszerzése során, ráadásul akár évekkel tényleges feladása után. A dörzsöltebb pályázók ezért állítólag már a „politikailag korrekt” digitális ujjlenyomatukra is ügyelnek, például úgy, hogy a valós közösségi életüket egy, csak a baráti kör által ismert fantázia nicknév alatt futó felületen élik, a kizárólag pozitív üzeneteket tartalmazó „hivatalos oldal” pedig megy saját néven.

A közösségi oldalak alapvetően hirdetésekből élnek, elsőrendű céljuk, hogy minél többet megtudjanak a felhasználóról, hisz versenyelőnyüket a reklámpiacon a személyre szabott kommunikáció ígéretével válthatják készpénzre. Mivel a Facebook gyakorlatilag egy transznacionális vállalat, egy hazai felhasználónak még csak rálátása sem lehet arra, hogy az általa feltöltött tartalmak milyen adatelemzési rendszerekben, milyen külső kontroll mellett kelnek önálló életre. De ez még csak a probléma egyik fele. A Facebook esetében az első megrázó „élményben” akkor részesültem, mikor egy általam kitalált néven regisztráltam kísérletképpen, a program mégis másodpercek alatt felajánlott nekem a több százmillió felhasználó közül 10 olyan potenciális ismerőst, aki közül 8-at valóban ismertem. Ez csak úgy fordulhatott elő, hogy a program előzetes hozzájárulásom nélkül átvizsgálta a számítógépem merevlemezét, és a névjegyzékben szereplő mail címeket összevetette az övével. De mi a garancia ezek után arra, hogy szorgalma csak a névjegyzéket átvizsgálására korlátozódik?