Budapest, I. ker., Attila út 19.

Hogy is mondta Bástya elvtárs? „Fő a szerénység!” Nos, a tabáni éttermet példás szerénység jellemzi. A pincérről ugyan lerí, hogy harcedzett profi, mégsem pakolja ki makulátlan mellényének hajtókájára a „Kiváló dolgozó” emlékérmet. Mert el tudom képzelni, hogy van ilyenje. Ha nem, akkor utólag megszavazom neki a plecsnit. A nyugdíjkorhatárt már alighanem elért úriember kifinomult modorú, ám van érzéke az iróniához is. Jól lavírozik a főpincéri és a kocsmárosi szerepkörök közti keskeny pallón. Tisztelettel köszönti a betérőt. Mindvégig odafigyel rá, de később – amikor már rendelt a vendég – megenged magának egy-két poént. Valahogy úgy, ahogy az ántivilágban tették a tabáni szakik.
 
Az étterem méltó a Tabánhoz! Ahhoz a városrészhez, ahol valaha hangulatos kisvendéglők sorjáztak, s ahol még mindig élnek olyan lokálpatrióták, akik úgy kötődnek a vidékhez, mint csecsemő a köldökzsinórhoz. A Tabáni Gösser – ahogy telnek-múlnak az évek – egyre jobban teljesít. Odabent valahogy kevesebb a füst is. (Régen vágni lehetett, ami a finom étkek élvezeti értékét károsan befolyásolta.)
 
És ha nem is verik nagydobra, mit tudnak, azért egy vendéglős honlapra csak odavésték, hogy: hangulatos éttermükben magyaros és nemzetközi ételspecialitásokkal várják kedves vendégeiket, akik jóféle borokra, pálinkákra is számíthatnak a műintézményben. Nem állítanak valótlant…

Már az előételek is pazarak. Erősen bizalmi műfaj például a Csontvelő pirítóssal (1.990 Ft) és a Tatárbeefsteak primőrrel, pirítóssal (2.890 Ft.), de a tabániban eme két leckét kiválóan teljesítik, ahogy általában a bélszínétkeket. És utóbbi költemények nem is borsosak (na jó, kicsit): a Bélszíntokány „Stroganoff” párolt rizzsel, krokettal 3.890 forintért igazán megéri. Mert remekbe szabottak és kellőképpen méretesek az adagok. Ahogy hatalmas adag csontvelővel érkezik asztalunkhoz a már emlegetett főpincér-korcsmáros, s az, amit kapunk, mennyei, laktató élmény. Amihez nagyon passzol a félezer forintot súroló csapolt serital!
 
Ha már a költeményeknél tartunk, hát kiemelem a Vörösboros szarvaspörköltet házi burgonyafánkkal (2.890 Ft), a Falusi ropogós libacombot – ami tényleg lelóg a tányérról – párolt lila káposztával és hagymás törtburgonyával (2.590-ért) vagy a pisztrángot roston 2.890 forintos áron.
 
Külön passzust érdemel a Rántott pecsenye libamáj bundázott almával, burgonyapürével. Hihetetlen, de ez az ízletes, kitűnő alapanyagokból elkészített, „pormentes” portéka pusztán 1.950 forintba kerül, ami jelzi: itten nem srófolják feltétlenül az egekig az árakat, de azért a korrektségért – a Tabán-fílingért, a szakács lelkesedéséért és professzionalizmusáért – megfelelő fizetséget várnak. És joggal várhatják, mert nagyobb hajcihő, hírverés, marketing bla-bla és saját honlap nélkül népes törzsközönséget tudhatnak maguk mögött.
 
Csak így tovább!

Budapest, IV. ker., Külső Váci út 102-104.

Különös közeg, sajátos épület az út szélén. Nem mutat sokat. A bejárati ajtó nyikorog, zsírozatlan. Ráadásul zöld, ami a lilák főhadiszállásán furcsán hat. Bévül pedig erősen kopottas, – a külvárosi szlenget idecitálva – viseltes minden. Dohszag. Sejtelmes a megvilágítás is, ami két okból hasznos: egyrészt takarékossági okból, másrészt, hogy ne lássuk a porcicákat az asztalterítőn. És nemcsak a bejárati ajtó nyikorog erősen, hanem a konyhába vezető csapóajtó is: nesze nekünk, retró!
 
Bizony a csárda minden pontjáról lerí, hogy itt száz éve nem történt semmi, avagy mindjárt háromszáz esztendeje, elvégre az étterem amúgy büszkén hirdeti, hogy már (m)ilyen öreg. Az egykori becsali csárdáról ezt zengik honlapjukon: „A mai főépülethez a 18-19. században istálló és beszállófogadó tartozott. A dunai oldalon ma is látható a lebontott szárnyépület ajtó- és ablakíveinek maradványa. A Pestre igyekvő felső-magyarországi parasztok a csárda északi kapuján érkeztek, majd itt megpihenve, a déli vagy a Pesti kapun keresztül folytatták útjukat.”
 
Az elsőre nem túl bizalomgerjesztő környezetben azután lassan csak feloldódik a bátor vendég. (A bátortalan messzire szalad – akár a Pesti kapun át…) A bajszos pincér, ha nem is idézi a New York Palota etikettjét, azért igyekezik rendesen. Az adagok nagyok. Az árak magasak. Pedig a gulyásleves nem rossz, igaz, a közelében sincs a tabáninak; az ára mégis 790 forint. A Lakodalmas leves is erős túlzás 790 „aranypengőért” válságos időkben.
 
Az előételek lajstromában szereplő Tepertőkrém lilahagymával, ropogós pirítóssal úgy-ahogy elfogadható portéka 800 forint fejében, csinos darab fatányéron. Ámbár magát a krémet a madaras teszkó polcsorainak alsóbb „emeletein” lehet csak fellelni. A zöldköret és a káposzta (ez a savanyúság speciel első osztályú!) pedig amolyan visszatérő vendég, hiszen később is ugyanezt látjuk viszont a sertésbordán.
 
Apropó, bordateszt. Eme rántott eleséget általában akkor választja az éttermi fürkész, ha úgy érzi, abszolút közepes, teljesen átlagos, unalmas, fantázia nélküli hellyel vagyon dolga. Ilyenkor legalább annyi kiderül, hogy a konyhán kiklopfolják-e rendesen azt, amit a (fa)tányérba pakolnak. Nos, a rántott sertésborda állagával nincs is nagy gond Megyeren. Díjánál azonban elvetik a sulykot: 1.900-ért szebbet, omlósabbat-bomlósabbat kapunk a város szebb szegleteiben. Hogy a bécsi módit szóba se hozzam…